A juhok abban különböznek a kecskéktől, hogy arcmirigyeik és körömcsőmirigyeik rendesen megvannak, homlokuk lapos, szarvuk harántan ráncolt, a kosoké csigavonalban csavarodó, szakálluk nincsen és a kosok szagtalanok. Általában nyulánk, karcsútestű állatok, hosszú vékony lábszárakkal, rövid, körül szőrös farokkal, a fejük elől erőseb keskenyedő, szemük, fülük közepesnagyságú, bundájuk kettős, bozontos vagy gyapjas.

Valamennyi vadon élő juh a föld északi féltekéjének hegységeiben honos. Elterjedési körük Ázsiától Déleurópáig, Afrikáig és Amerika északi részéig terjed. Ázsia minden hegycsoportját egy vagy több sajátságos faj jellemzi; Európa, Afrika és Amerika nagyon szegények e tekintetben s eddigi ismereteink szerint mindegyikben csak egyetlen egy faj honos. Több faj nagyon közel áll egymáshoz és megkülönböztetésüket leginkább szarvaik eltérésére alapították, melyeknek alakját, nagyságát és csavarodását tartják mértékadónak. A szarvak homonymek, hegyük néha pervertált; keresztben többé-kevésbbé barázdáltak, mely barázdáktól az évgyűrűk világosan megkülönböztethetők. Az évgyűrűk kialakulása a vedléssel függ össze, s így egy bizonyos fokú, de mindenképpen bizonytalan kormeghatározást tesz lehetővé.

Minden juh igazi hegyi állat, amelyek a hó határán túl, egyesek 6000 és 7000 méter magasságig is felhágnak, ahol rajtuk kívül még csak a kecskék, egy tulokfaj, a jak, a pézsmatulok és egyes madarak tudnak csak megélni; csak egyetlen egy faja húzódik le az ázsiai steppékre a tengerszín magasságáig. Fűben gazdag legelők vagy ritkás erdők, meredek sziklák és kopár hegyoldalak – amelyeken csak itt-ott hajt ki egy-egy növény – a vadjuhok tartózkodási helyei. Az évszak szerint mindig levándorolnak a magasból a völgybe, vagy fordítva: a nyár felfelé csalogatja, a jeges tél lakhatóbb vidékekre űzi őket, mert télen a hó a magasságokban hozzáférhetetlenül mindent elfed. Táplálékuk nyáron a friss és zamatos havasi füvek, télen a moha, a zuzmó és a sovány, száraz fű. A juhok válogatósak, ha csak kevés eleség áll rendelkezésükre: száraz fű, rügyek, fakéreg, és ehhez hasonlók, télen gyakran az egyetlen táplálékuk, és alig látszik meg rajtuk a nélkülözés.

Minden más háziállatnál, – talán csak a rénszarvas kivételével, – a juhokon látni a legjobban, hogy a rabszolgaság mennyire elkorcsosít. A szelíd juh csak árnyéka a vadnak, ez tudniillik elveszítette emennek sajátos szellemi tulajdonságait. Élénkség, éberség, bátorság és ügyesség tekintetében a vadjuhok alig állanak valamely más állat mögött. Ezzel szemben a szelíd juh a legbutább és legbárgyúbb teremtmény, amilyet csak elgondolni lehet. Még a leggyengébb ellenségétől is megijed. A legcsekélyebb októl megriadva, fejvesztve menekül és ilyenkor gyakran a veszélybe rohan. Így lett azután a juh a butaság jelképe.

A juhok szaporasága eléggé jelentékeny. A nőstény 20–25 heti terhességi idő után 1 vagy 2, ritkábban 3–4 kicsinyt hoz a világra, amelyek születésük után nemsokára követik anyjukat. A vadjuh anyák kicsinyeiket életük veszélyeztetésével védelmezik, a szelídjuhok érzéketlenül és minden ellenállás nélkül hagyják, hogy a kicsinyeiket tőlük elvegyék. A kicsinyek aránylag rövid idő alatt önállóak lesznek és már az első év betöltése előtt is szaporodásra képesek. Az állatkertekben eddig csak azok a vadjuh fajták tartották magukat hosszabb ideig, amelyek az alacsonyabb hegységekben otthonosak. Ezek azután rendszeresen szaporodnak a fogságban és a házi juhokkal is eredményesen keresztezhetők. Azokhoz – akik sokat foglalkoznak velük, – bensően ragaszkodnak, követik hívását, szívesen tűrik a becézgetéseiket és annyira megszelídíthetők, hogy más háziállatokkal együtt a legelőre hajthatók a nélkül, hogy a kedvező alkalmat szabadságuk visszaszerzésére kihasználnák. A szelíd juhokat, amelyeket már évezredek óta ápol az ember, nagy haszna miatt az egész földön elterjesztette.

Nagy nehézséget okoz a vadjuhok rendszerbe foglalása. Nyilvánvalóan egy törzsfejlődéstanilag igen fiatal nemmel van dolgunk, amelyen belül a fajok képződése még folyamatban van, a fejlődés iránya világosan felismerhető, a fejlődés legmagasabb pontját azonban még minden faj nem érte el. A fejlődés iránya az egyes fajoknál manapság nyugatról keletre követhető.

Európában a diluvium elején egész Angliáig élt egy juhfajta, amelynek csontmaradványait itt-ott Németországban is megtalálták; a középső diluviumból az állat már nem ismeretes. Nyilvánvaló, hogyha a Spanyolországból, a Baleárokról, a Tengeri alpesekről és a Görögországból származó kissé homályos hírek valóban a vadjuhokra vonatkoznak, akkor ez a pleistocén juh tartotta fenn magát a Középtenger szigetein és partjain, ahol még ma is élnek és a történelmi időkben még nagyobb számban voltak elterjedve. Az egyetlen európai vadjuhnak, – amely a legkisebb juhfajhoz a ciprusihoz áll a legközelebb – a Korzikán és Szárdinián élő muflonnak szarvai, a hímeken leginkább homonymek, de a perverzió is előfordul. A szarvak keresztmetszete kifejezetten háromszögalakú, széles előlappal. A nőstények éppúgy lehetnek szarvvalbírók, mint szarvatlanok. A vele közeli rokonságban lévő kisázsiai ciprusi vadjuh hímjeinek állandóan pervertált szarvaik vannak. A külső elülső él azonban vagy úgy le van kerekítve, hogy csak gyengén van kifejlődve, vagy teljesen hiányzik, úgyhogy a szarv kétélűnek látszik, mint a ciprusi alfajtánál. A nőstények állandóan szarvatlanok. A faj keleti alakjai, szarv és sörény-képződésüket tekintve, a pusztai juhokhoz csatlakoznak.

Minden további keletfelé következő fajnak homonym szarvai vannak. A szarv elülső széles oldalát kívül és belül egy-egy éles él határolja és a nőstények szarvaltak. A nyugat-keleti irányban haladó fejlődés ezután az egész testnek és a szarvaknak a növekedésében jelentkezik, amely utóbbiak erősebbek és hosszabbak lesznek, s így erősebben csavarodottabbak. A keleti vadjuh azonban, amelynek lakóhelye Kelet-Szibériától Amerikáig terjed, már túl jutott ezen a fejlődésen, ismét kisebb lett, és bár szarvai megrövidültek, vastagságukban jelentékenyen megnövekedtek; a szarv elülső éle még jól ki van fejlődve, a hátulsó él azonban a lekerekítés következtében már kezd eltűnni.

Ennélfogva tehát mindkét nyugati vadjuh fajta kétségen kívül igen kezdetleges fejlődési fokon áll, azonban ma még bizonytalannak látszik, hogy a két fajta közül melyik a kezdetlegesebb. Az európai muflon szarvainak fejlődésekor még bizonyos fokig kétséges, hogy a hegye kifelé vagy befelé forduljon-e, a valóságban ugyanis mindkét eset előfordul és ezenkívül van olyan szarv is, amelynek már külső éle is van, sőt előfordul már – ha nem is rendszeresen, – a szarvalt nőstény is. Az ázsiai muflon nőstényei még szarvatlanok, a szarva még kétélű és nyilvánvalóan ez a régi alak, amennyiben a fiatalabb hímek és általában véve a nőstények szarvai – ha van szarvuk – kétélűek, az azonban már kétségtelen, hogy a szarvhegyek befelé és egymásfelé fordulnak. Hogy mennyire célszerűtlen alakú az ilyen szarv látjuk abból is, hogy az állatkertekben tartott muflonok pervertált szarvainak a hegyét ismételten le kell fűrészelni, nehogy azok az állatok nyakába nőjenek. Így tehát a többi, magasabb fejlettségű vadjuhfajták ezt a fejlődési irányt nem követték, hanem az európai muflon kifelé hajló homonym szarvait örökítették át utódaikra. Az ázsiai muflon szarvalakja egy bizonyos mértékben a természet tévedését mutatja, amely, mint amilyen tovább nem követhető; s ilyen zsákutcába vehető irányokat az emlős állatok történetének folyamán ismételten találunk. Megemlítésre méltó még, hogy a fiatalabb kosok szarvai általában – s erről később a muflonnal kapcsolatban is lesz szó – hajlandóságot mutatnak a perverzióra, amely azonban a későbbi korban kiegyenlítődik.

A muflon (Ovis musimon Schreb.)

Amint azt a régi tudósításokból tudjuk, azelőtt egyetlen vadászaton 400–500 darabot is ejtettek el; számuk már a XVIII. század végén csökkenőben volt, úgyhogy Cetti apát szerint, akinek a muflon első kimerítő életrajzát köszönhetjük, különös szerencse, ha egy vadászaton százat ejtenek el belőle. Manapság számuk nagyon megfogyatkozott és az állat, legalább is Korzikán, közel van a kihaláshoz, ha csak igen szigorú törvényeket nem fognak védelmére életbeléptetni. Tesdorpf a muflon legalaposabb ismerője, a 2000 párra becsült korzikai muflonok számát még mindig túl magasan becsültnek találja. Azonkívül ez a szám még állandóan csökkeni látszik, mert a korzikaiak kíméletlen vadorzásai és rablóvadászatai elleni tilalmak eddig hiábavalóknak bizonyultak. Hasonlók a viszonyok Szárdiniában, ámbár ott a muflonok száma talán jelentékenyebb. Azonban itt is minden vadászati rendszabályok dacára a nemes vad pusztul, mert a kecskepásztorok éppoly kíméletlenül vadásznak rájuk, mint a rekordszarvakat vadászó sportemberek”.

Tesdorpf a muflonról a következőket mondja: 65–70 cm magas, 120 cm hosszú, és 10 cm hosszú farka van. A kos szarva a 4-ik hónapban kezd nőni és a görbület után mérve a 80 cm hosszúságot és az 5 kg súlyt is eléri. A szarv először kétélű, később a tövén háromélű lesz, az oldallapjával előrefelé néz és csak a hegye tartja meg a kétélű fiatalkori alakot. A szarvnak hegyei az első években egymásfelé állanak, mintha a nyakba akarnának benőni, az 5–6-ik évben egymástól elhajolnak, a nyakkal párhuzamosan haladnak, s ekkor vagy felfelé, vagy kifelé, vagy pedig befelé a nyak felé is hajolnak. A szarv csak egyszer van hajlítva, nem csavaros, és a 12–13-ik évben éri el a teljességét, azután már csak erősödik. 30–40 szabálytalan harántredő van rajta, amelyek éppúgy, mint a szarvakon lévő úgynevezett évgyűrűk – amelyek úgy keletkeznek, hogy a szarv tavasszal és ősszel minden vedlésnél növekedik – bizonyos következtetést engednek vonni az állat korára vonatkozólag. A nőstényeknek szarvai rövidek – ha vannak –; szarvalt nőstények inkább Korzikában, Szárdiniában igen ritkán, mondhatjuk sohasem fordulnak elő. A muflon súlya egy más forrásmunka szerint 40–50 kg.

Nyáron a bakok színe, amelyek a nyak alsó oldalán rövid, a szarvaséhoz hasonló sörényt viselnek, Tesdorpf szerint rókavörös, a hátukon sötétbarna árnyalattal. Egész alsóoldaluk, a lábszár belső oldala, farktájon levő kis tükör és a száj elülső része fehér. Az oldalak hátsó felső részein egy többé-kevésbbé jelentékeny, télen erősebben feltűnő szürke vagy fehér nyereg található. Télen a bunda sötétebb, vörösbarna, vagy gesztenyebarna színű. A fej egy része, a nyak, a torok és a mell egyes része, egy sáv az oldalakon, a mar egy része, egy folt a combok felső részén a nyereg mögött, az elülső lábszárak oldalai, éppígy a hátsó lábak elülső és belső oldala, fekete. A fülek szürkén szegélyezettek, belül fehérek. A farkuk felül fekete, vagy nagyon sötétbarna. A nőstény színei kevésbbé élénkek: halványabbak. A fiatalok inkább egyszínűek, nyáron világosbarnák, télen sötétbarnák. A színeződés azáltal következik be, hogy ősszel sűrű, rövid, selymes, puha gyapjúszőr nő a szálkás szőr alatt, ez tavasszal nagy cafatokban lefoszlik. A szálkás szőrök, vagy fedőszőrök oly erősen át vannak itatva zsírral, hogy a csapadék lepereg róla a nélkül, hogy az alsó gyapjút elérné.

Az anyajuh a legelésnél mekegő hangot hallat, különösen akkor, ha a bárányokat vezeti. A kos egészen néma. Megriasztva, az állatok éles fütyülést hallatnak.

Az üzekedés általában két hónapig tart, Szárdiniában augusztus végétől októberig, Korzikán szeptember végétől decemberig. Az üzekedés alatt a kosok hevesen küzdenek egymással. Húsz méteres nekifutással rohannak egymásra és távolról is hallható szarvaik összecsattanása. Ezt a küzdelmet mindaddig folytatják, amíg a vetélytársak közül az egyik elmenekül, vagy elpusztul. A kos egy és féléves korában üzekedik, de csak két és féléves korában tenyészképes. A juh egy és féléves korában már tenyészképes; 5 hónapi terhesség után márciusban, áprilisban, vagy május elején egy bárányt ellik. Ha a kissé idősebb bárány elpusztul, úgy az anya – amint azt Girtanner feljegyzi – az előző évi bárányt veszi ismét magához. Ha azonban a kicsi nem sokkal születése után pusztul el, úgy a juh 2 hét után vagy később ismét felkeresi a kost és akkor azután gyakran augusztusban, vagy szeptemberben mégegyszer ellik. A bárány születése után azonnal talpra áll és már néhány óra mulva anyját mindenhová követi. Az anya aggodalmasan óvja és minden ellenséggel szemben bátran védelmezi kicsinyét. Úgy látszik, hogy két bárányt nem ellenek, és ha egy juh mégis két báránnyal volt látható, azok közül a egyik az előző évi volt.

A kicsinyek igen élénk állatok és mint minden fajrokonuk, vidáman játszanak, kölcsönösen öklelik egymást és pajkosan ugrándoznak.

Mint általában minden nyájbeli állatnál, a terhes nőstények az ellés előtt a nyájtól elválnak, vagyis a nyáj tavasszal egészen elszéled. Ősszel azután ismét összeverődnek és legerősebb a nyáj az üzekedés idejében, amikor 12–15, sőt 20–30 darabból is áll. Ekkor kezdődik meg a kosok harca a nyájért, amelynél azután a győztes csak egészen fiatal, körülbelül másféléves kost tűr meg. A vezetést azonban állandóan egy juh irányítja. Mialatt a nyáj legel vagy pihen, az őrszolgálatot egy idősebb kos látja el, amely veszély esetén egy olyan figyelmeztető hanggal, amely a „fix”-szó hangzásához hasonló, figyelmezteti őket a menekülésre.

Igaz, hogy a nyáj általában a legmagasabb hegycsúcsokat választja tartózkodási helyéül, azonban a muflon még sem kedveli a vad sziklafalakat. Erdő nélkül nem tudnak meglenni. Sűrű leveles erdőben vagy fenyvesekben pihennek nappal. Este megindul a nyáj a gyakran messze fekvő legelők felé, hogy még napfelkelte előtt tanyájára visszatérhessen. A nyáj nem megy határozott vadváltókon keresztül. Megeszi a kemény füveket, az áfonyát, a rekettyét, a lombot, a fenyő hajtásait és ősszel mohón falja a tölgymakkot és a bükkmakkot. A veteményeket sohasem bántja és így, miután a hideget is jól bírja, igen alkalmas a meghonosításra. A legrégebbi, jól sikerült honosítási kísérleteket Ausztriában végezték, nevezetesen Bécs mellett Lainzban, ahol 1840-ben 19 muflont engedtek szabadon és 1857 körül már 59 kost ejtettek el. A világháború előtt itt számuk mintegy 100 állatra volt becsülhető. Igen eredményesen honosították meg a muflont hazánkban Nyitra megyében a ghymesi uradalomban, ahol 1882-ben gróf Forgách Károly 14 darabot bocsátott szabadon; ezenkívül a betléri uradalomban, Gömör megyében, ahol egész rendkívüli erősszarvú példányok fordultak elő, erősebbek, mint amilyeneket eredeti hazájukban ismernek; meghonosították a muflont Nagy-Aponyban is, ahol az állatok valószínűleg nem tisztavérűek, és még több más helyen; így csonka hazánkban Pesthez legközelebb a gyarmat-pusztai vadaskertben él 5 darab belőlük.

A honosítási kísérletek Németországban is eredménnyel végződtek. Tesdorpf fáradozásainak következtében a porosz király vadászterületén Göhrdében, Hanover tartományban a világháború alatt az állomány 60 darabon felül volt. Ezen az eredményen felbuzdulva Tesdorpf a harzgerodei vadászterületen is meghonosította a muflont, ahol számuk 80–90 főre tehető. A legújabban Taunusban végzett kísérlet is hasonlóképpen szép eredményekkel kecsegtet.

A korzikai – amint azt velünk Waldo E. közli – a muflont túlnyomóan cserkészve lövi. Waldo szerint az állatok állásai mintegy 2000 méter magasan vannak és pedig legnagyobb részt a sziget délkeleti oldalán. Az aracali erdő még egy 10–15 főnyi csapatnak ad menedéket. Vadászatuk nem könnyű, mert az állatok igen élesen figyelnek és a vadászt már 1500–2000 m távolságból észreveszik. Ráadásul még túlnyomólag az úgynevezett „macchiában”, egy sűrű bozótos növény rengetegben tartózkodnak, amely főképpen babér- és rozmaringbokrokból áll és alig lehet rajta áthatolni. Az állatok megközelítése tehát nagyon nehéz. Ezt tapasztalta Buxton is, aki („Short Stalks”, 1893.) a szárdiniai muflon vadászatát igen élénken ecseteli. Buxton különösen azt a ravaszságukat, szinte lehetne mondani azt a megfontoltságukat emeli ki, amellyel az állatok elrejtőzni és meglapulni tudnak. Az ember a muflont főleg ízletes húsa miatt vadássza, de a bőrét és a szarvát is fölhasználják.

A fiatalon elfogott muflonok ugyan nagyon szelídek lesznek, azonban pajkosságuk néha igen kellemetlen. Átkutatnak a házban minden zugot, feldöntik a bútorokat, összetörik a bögréket és amint erejük tudatára ébrednek, csupa pajkosságból megtámadják az embert is, úgyhogy lakótársnak nem nagyon ajánlatosak. A fogságban jól tarthatók, könnyen szaporodnak és amint ez régen ismeretes, a házi juhokkal eredményesen kereszteződnek. Kühn szerint (1888) a muflon és különféle juhfajták ismét tökéletesen termékeny bastardjairól tesz említést.

Az ázsiai muflon (Ovis orientalis Brdt. Rtzb.)

Eltekintve a már fentebb ismertetett szarvbélyegeitől, az európai muflontól azáltal különbözik, hogy farka hegye állandóan fekete. Az ázsiai szárazföld alfajai mind nagyobbak, mint az európai muflon, csak a Cipruson lakó forma kisebb. Színük általában vörösebb az európai muflon színénél. Az ázsiai muflon Kis-Ázsiát és Trans-Kaukázust lakja egész Perzsiáig.

A pusztai juh (Ovis vignei Blyth.)
 

A Kaspin túli síkságokon élő, a Kaspi-tenger színéig leereszkedő pusztai juh az arkal (Ovis vignei arkar Brdt.); nagy állat, szarvainak elülső fele lelaposodó és sörénye elől fehér. Radde szerint nagyobb csordákban él mint a többi vadjuhok, legtöbbször 60–100 darab van együtt, de egy csoportban már 200 darabot is megfigyeltek.

Egymástól erősen elálló nagy szarvai által – amelyek már hosszú nyilt csavarulatot képeznek – tűnik ki a kerekszarvú juh (Ovis vignei cycloceros Hutt.) néven ismert alfaja, amely, minthogy szarván egy második csavarulat kezdete is már világosan látható, a nagy közép-ázsiai vadjuhokhoz megy át.

A kerekszarvú juh Blandford szerint Pandsab sós területeit, Sindet és Beludsisztánt lakja és az Industól nyugatra más neki megfelelő területeken is található. A tenger színéig is leereszkedik. A kedvenc tartózkodási helyei a füves vidékek, amelyeken 30–40 darabból álló csordákban legel. Nyáron a kosok gyakran egyedül kószálnak, különben legtöbbször a nyájnál tartózkodnak. Az üzekedési idő tartózkodási helyük szerint különböző, Pandsabban szeptemberre esik. 1–2 bárányt ellenek. A kerekszarvú juh a fogságot jól bírja, a fogságban szaporodik is és házi juhokkal és az európai muflonnal párosítva termékeny basztardokat hoz létre. Ezidőszerint egy ilyen kerekszarvú muflon-basztard a schönbrunni állatkertben látható.

Az argali (Ovis ammon L.)

A legnagyobb és valóban a leghatalmasabb alfaja a Marco Polo híres utazó által felfedezett és a tiszteletére tudományosan elnevezett pamir-juh vagy kacsgár (Ovis ammon poli Blyth.), amelynek Polo idejében oly nagyszámban kellett lennie, hogy adatai szerint a pásztorok csontjaikat halomra dobálták, hogy az utazóknak útjelzőül szolgáljanak, mikor a hó elborította a földeket. Severzow az állat hosszát 2.04 m, vállmagasságát 1.20 m, súlyát 230 kg-ban állapítja meg. Farka 15 cm, feje 35 cm hosszú.

A napi életük megemlítésre méltó módon szabályozott. Nappali állatok. Korán reggel elhagyják lakóhelyük biztosított állásait, a nehezen megmászható és a szabad körültekintést biztosító hegyek csúcsához közel lévő sziklabérceket, lassacskán ereszkednek le a lejtőkön és itt legelnek a hegyek lábánál, a nyergeken, valamint a széles völgyekben, vagy a hegyek körül elterülő síkságokon. E közben egyik vagy másik állat a legközelebbi sziklára kúszik fel, hogy a nyájat biztosítsa és az őrhelyén időzik hosszabb vagy rövidebb ideig a szükség vagy a szeszélye szerint. Délfelé feljebb húzódik a nyáj egy meredek fennsíkra, ahol leheverednek és kényelmesen kérődzve hosszabb vagy rövidebb ideig pihennek. Ha a környék bizonytalan, akkor egyik vagy másik állat még most is kiáll őrködni; de ha hosszabb ideig nem zavarták a nyájat, minden gondoskodás nélkül pihennek. Estefelé újólag legelni indulnak, azután isznak, miután előbb kevés sót is nyalogattak s azután lassan ismét felbaktatnak a hegyre, úgyhogy még napnyugta előtt elérjék alvó helyeiket.

Nyáron az argali megeszi mindazon növényeket, amelyeket a házi juhok is szeretnek, télen mohával, zuzmóval és száraz füvekkel is beéri. Ilyenkor a sziklacsúcsokra és a sziklaormokra mászik fel oda, ahonnan már a szél elsöpörte a havat és ahol így már hozzáférhető a zuzmó is. Az ivásban sokkal válogatósabbak, mint az evésben, mert állandóan meghatározott forrásokhoz járnak és ezeket többre becsülik a többieknél. A sós helyeket, a mindenek felett kedvenc nyalánkság miatt, gyakran meglátogatják. Mindaddig, amíg nem nagyon vastag a hó, a téllel az argali keveset törődik, mert dús gyapja megvédi az időjárás viszontagságai ellen. Mondják, hogy sűrű hóesés esetén behavazni engedi magát és ilyenkor a vadásznak sikerül fektében lándzsával elejteni; ez azonban legfeljebb csak olyan teleken fordul elő, amikor a tél végkép elcsigázta.

A párzási idő a télre esik és a hazájuk szerint különböző. Prschewalskynak a mongoloktól szerzett közlései szerint az argáli kos a magas Gobi délkeleti részén augusztusban kész a párosodásra, a Pamirban pedig késő ősszel; azon adatok szerint pedig, amelyeket a kirgizektől nyertem, Délnyugat-Szibériában október közepe előtt nem párzik. Már ezt megelőzőleg az idős kosok elfoglalnak egyes helyeket és ide azután fiatalabb és gyengébb kosokat egyáltalában nem engednek. A velük egyenlő erejűekkel úgy a helyért, mint a juh birtokáért megküzdenek. Harcaikat kosviadalok módjára vívják meg.

Az argali juh 7 hónapra a párosodás után, a Pamirban júniusban egy vagy két bárányt hoz a világra, és pedig a fiatalabb anya valószínűleg csak egyet, az idősebb ellenben kettőt. A bárányok észrevehetően nagyobbak, mint a házi juh bárányai, hosszúságuk 65 cm, vállmagasságuk pedig 54 cm. Az uralkodó, egyenletesen halványszürke színük a fej elején és a száj hátán sötétszürkébe, a faron fakó izabellába, a test alsó oldalán – főleg a hónalj és a lágyék környékén – halványsárgába megy át; egy rövid csík a keresztcsont tájékán ugyancsak sötétszürkének látszik. A bárányok születésük után pár órával mindenüvé követik anyjukat, még a legnehezebb ösvényeken is és csakhamar elsajátítják anyjuk futó- és mászóképességét. Ha életük első napjaiban olyan veszély fenyegeti őket, amely elől még nem tudnak elmenekülni, úgy valószínűleg az anyjuk által adott jelre elbújnak a sziklák és a kövek között olyképpen, hogy nyakukat és fejüket a földre nyomják, s így bizonyos mértékben beleolvadnak környezetükbe és így többé-kevésbbé sikerül eltűnniök az ellenség szeme elől, kikerülik annak figyelmét, melyet továbbmenekülő anyjuk igyekszik magára vonni. Így feküsznek mozdulatlanul és csak akkor menekülnek, ha az ellenség rájuk toppan. Ha az anyjuk váratlanul elpusztul, úgy hasonlóképpen bújnak el. Nagyon kedves, bájos, fürge és ügyes minden mozdulatuk; kis kecskék módjára durva lökésekkel szopják anyjuk tőgyét, vídáman ugrándozzák körül az anyjukat, éppúgy mekegnek ha éhesek, mint a házi bárányok, de hangjuk észrevehetően durvább. A legközelebbi párzás idejéig anyjuk társaságában maradnak, azonban csak addig szopnak, míg azt anyjuk eltűri.

Az argali mozgása megfelel erőteljes, tömzsi és mindamellett még sem idomtalan testalkatának, közönséges futása a gyors ügetés, jelentékenyen viszi előre; leggyorsabb mozgása, amelyet láttam, rendkívül könnyű vágtatás, amelynél az állat felváltva dobja testének elülső és hátulsó részét a magasba. Meneküléskor az argali falka tagjai majdnem mindig egy sorban futnak egymás mögött, egészen úgy, mint a kőszáli kecskék és a zergék. A sziklákon éppen olyan erővel és ügyességgel, mint amilyen gyorsasággal és biztonsággal mozognak, látszólag megerőltetés nélkül másszák meg a meredek sziklafalakat, habozás nélkül ugorják át a hegyszakadékokat és meggondolás nélkül ereszkednek le a legnagyobb mélységekbe. Éppúgy, mint a vadkecskéről, az argaliról is az a minden alapot nélkülöző monda járja, hogy a bak veszély esetén a legmélyebb szakadékba is leugrik és ekkor szarvaira esnék.

Úgy látszik, hogy az argali érzékei kitűnően vannak kifejlődve. Az állatok látnak, hallanak, szaglásuk kitűnő és válogatósak is, ha ez módjukban áll. Lényükben az óvatosság és az öntudat jut kifejezésre, de az ítélőképesség és a megismerő tehetség se vitatható el tőlük. Üldöztetve sem sietnek gyorsabban és mennek messzebbre, mint azt az üldözés elől való menekülés feltétlenül megköveteli. Ott, ahol az ismételt üldözésből már eleget tanultak, állandóan elővigyázatosnak mutatkoznak, sőt félénkek, viszont ha nem üldözik őket, meglepően bizalmasak, úgyhogy ilyenkor – mint Prschewalsky említi – a szelíd marhacsordák mellett is legelnek. Említésre érdemes és az argáli és más vad juhok természetére jellemző az állatok együgyű és bizonyos körülmények között nagyon veszedelmes kíváncsisága. Már az öreg Steller beszéli, hogy a kamcsatkai vadászok az ottani hegységekben élő havasi juhot ruháikból készített bábuval foglalkoztatják és azalatt kerülő úton lőtávolba lopódznak hozzájuk. Prschewalsky ugyanazt tapasztalta az argalinál, és ki is próbálta a mongol szóbeszéd valódiságát. Az ilyen ravaszságok ellenére is az argali vadászata gyakorlott vadászt és még inkább biztos lövőt kíván. A vad húsát a kirgizek igen sokra becsülik s valóban kiváló is, jóllehet valami szokatlan íze van.

Az emberen kívül a kifejlett argalit a tigris, a farkas és a vörösfarkas is üldözi, jóllehet ritkán eredménnyel. Előbb sikerül ezeknek a ragadozóknak egy argali bárányt zsákmányolni; ez utóbbinak leggonoszabb ellensége a kőszáli sas. Bármilyen mozdulatlanul is lapul a földhöz a bárány, a sas éles szemeit nem tudja megcsalni és a fiatal, tehetetlen kis emlős menthetetlenül elveszett, ha anyja idejében nem tér vissza hozzája. Az Arkát-hegységben való vadászataink alatt, a kirgizek a hatalmas madár által széttépett bárányt hoztak nekünk. Láttuk, amint ennek anyja a hajtók elől menekült és amint nemsokára visszatért, de ez a rövid távollét éppen elegendő volt arra, hogy a sas a védtelen báránnyal végezzen.

Vadásztársaink két kis pajzán argali bárányt fogtak el és azokat élve vitték a sátrukhoz; a kicsinyek minden nehézség nélkül elfogadták a dajkaszolgálatra kényszerített kecske tőgyét és kétségtelenül gyarapodtak volna, ha a kirgizek gondosan ápolták volna őket. Általában azonban igen nehéz élő argalit szerezni. Rendkívül ritkán kaphatók az állatkereskedőknél is és ezenkívül mint sok hegyilakó állat, a fogságot nehezen tűri.

A kanadai vadjuh (Ovis canadensis Shaw.)

A kanadai vadjuhot eredeti elterjedésének vidékein majdnem, vagy teljesen kipusztították. Wied herceg a Yellowstone folyó mentén 50–80 és még több darabból álló csapatokat, Audubon ugyanazon a vidéken egy 22 főből álló nyájat látott; Sir John Richardson említi, hogy az állatok általában 3–30-as csapatokban járnak. Ezek az adatok azonban 8–10 évtizeddel ezelőtti időkre vonatkoznak; az 1870-es évek közepén báró Thielmann Miksa arról panaszkodik, hogy vadászatai közben még a hegyekben sem látott vastagszarvú juhot, de még csak a nyomait sem találta. Hornaday szerint (Our Vanishing Wild Life), eltekintve a természetvédelmi parkoktól, az Egyesült Államokban már csak Wyomingban és Montánában fordul elő. Mindkét államban körülbelül 100 drb élhet. A természetvédelmi parkokban élők száma 1500–2000 drb-ra becsülhető. Mexikóban is – ahol az állatok nem részesülnek kellő védelemben – a kipusztulás veszélye fenyegeti őket. A juhok és bárányok külön nyájakat szoktak alkotni, ezzel szemben az öreg kosok a párosodási idő kivételével, külön társaságokba verődnek, vagy pedig egyedül élnek. Az év utolsó negyedében – tartózkodási helyeik szerint előbb vagy utóbb – csatlakoznak a juhokhoz s ilyenkor azután a hasonló szándékú kosok között komoly harcokra kerül sor. Egyébként mindkét nem békésen él együtt, a párzás után mintegy 7 hónapra születnek meg a bárányok; elléskor a kosok ismét elkülönülnek a juhoktól. Az ellés májusban, júniusban vagy júliusban következik be; a juhok egy, ritkán két bárányt ellenek, amelyeket az anyjuk nemsokára a legjárhatatlanabb magasságokba vezet.

A vastagszarvú juhok életmódja nem különbözik rokonaiknak életmódjától és különösen nem a kőszáli kecskéétől. Mint ezek, úgy ők is a hegymászás felülmúlhatatlan mesterei. Amint valami idegenszerűt észlelnek, meredek magasságokba menekülnek és itt a kiálló sziklák széleire állanak, hogy a vidéket áttekinthessék. Egy horkantásszerű orrhang a jel veszély esetén a menekülésre s ilyenkor a csorda rettenetes ijedtséggel rohan tova. Ha a vidék nyugodt, szívesen leszállanak a völgyekbe is és gyakran lejönnek a mezőkre és legelőhelyekre, a szakadékokba és a folyók partjaira. A hegység üregeit, amelynek falain salétrom és más sók virágoznak ki, naponta meglátogatják és éppen ezek azok a helyek, ahol őket az ember legkönnyebben zsákmányul ejtheti. Húsát megeszik, de birkaszerű szaga van, amely különösen a bak húsán, és leginkább a párzási idő alatt, nagyon is észrevehető. Tartós és erős, de mégis puha és hajlékony bőrét az indiánok nagyon keresik és díszes bőringeket készítenek belőle.

Mindig nagyon nehéz dolog a fiatal vastagszarvú juhokat – amelyek az anyjukkal a legjárhatatlanabb helyekre menekülnek – elfogni. Újabban azonban ez mégis sikerült és a távoli nyugaton a fiatal kosokat annyira megszelidítették, hogy azok a csordával nemcsak szabadon élnek, hanem a házi juhokkal eredményesen is kereszteződtek. A korcsok húsát kiválónak mondják.

A házi juh (Ovis aries L.)

Minthogy a juh domesztikálása a történelemelőtti időkben folyt le, nincsenek feljegyzések arról, hogy minő vadjuhfajok megszelidítése útján jutott az ember a házijuh birtokába. Természetbúváraink basztardozási kísérletek, továbbá anatómiai és morfológiai összehasonlító tanulmányok alapján azt hiszik, hogy az ősember az európai muflont, a Kaspi-tengeren túl élő Ovis vignei arkart, végül a közép-ázsiai argali juhcsoport bizonyos fajait szelidítette meg. Ezen fajok tisztavérben, vagy céltudatos és céltudatlan keresztezésben adták az alapot, melyet az ember tenyészművészete és a miliő száz meg száz változatba alakított ki.

Minden valószínűség szerint az európai muflon vére csörgedez Skandinávia, Izland, Shetland, St. Kilda és Észak-Oroszország rövidfarkú parlagi juhainak, továbbá a lüneburgi hangajuhnak, a lapályjuhoknak (fríz, roquefort stb.) ereiben. Az arkaltól származtatják az összes hosszúfarkú juhfajtákat: így nemcsak az ókori kínaiak, az arabok, az egyiptomiak, a perzsák (asztrakhán), a nomád kirgizek és tatárok zsírfarkú juhait, hanem a merinókat, a rackákat, a cigajákat, továbbá az angol (norfolki), olasz (bergamói, páduai), svájci (wallisi, frutigi), délnémet (rhön, thüringiai stb.) parlagi juhokat is. Az argali-juhcsoportból származtatják a középázsiai, faroktövükön hatalmas zsírvánkost viselő, ú. n. zsírfarkú juhokat, melyeket a tatárok tenyésztenek s amelyek Arábiába és Afrikába is eljutottak. Valószínűleg argali-eredetű a feketefejű szomáli és a madagaszkári juh is.

A domesztikáció hatása alatt a házijuh egyes fajtáinál a farokcsigolyák száma nőtt (16–24). A szarvak csökevényesebbek lettek; sok fajtánál az anyák, másokban a kosok se növesztenek szarvakat; ismét másoknál sajátságos szarvalak (pörgeszarv) vagy sokszarvúság jelentkezett. Tökéletlenebb lett a hallószerv s ezzel párhuzamosan lelógó lett (bergamói, szomáli stb.) vagy csonkult, sőt egészen eltűnt (afrikai juhok) a fülkagyló. A szőrköntös finomult; tisztán pehelyszálas bunda is kialakult s a kosok torokélén az úgynevezett szakállsörény egyáltalában nem jelentkezik. A szőrözet színe változatos és az albinizmusra hajló.

A domesztikáció kezdetének időpontját nem ismerjük, de annyit tudunk, hogy az újkőkorszakbeli műveltségű ember más háziállatok mellett a juhnak is birtokában volt.

Így a Kr. előtti 3–6. évezredekben Európa közepén élt „cölöplakók” maradványai közt a házi juh csontvázára is reáakadtak. A cölöplakók juha (Ovis aries palustris) aprótestű, laposhomlokú, lapított és rövidszarvú, hegyesfülű, hosszúfarkú, durva szőrözetű volt. Minden valószínűség szerint a juh ázsiai domesztikációs teréről jött át Európába, tehát ovis Vignei-származék, mert a régi kőkorszakban Európában vadjuh nem élt. Ma már eredeti példányai nem élnek. legközelebb állanak hozzá Svájc legelzártabb kantonjának, Graubündennek némely tájfajtái (Bündnerjuh, Nalpserjuh).

Ugyanezen időben már az egyiptomiak is tenyésztettek hosszú- és pödröttszarvú, csüngőfülű, sörényes juhokat (Ovies aries palaeoegypticus). Tenyésztettek juhot Kr. e. 3–4 ezer évvel az asszírok, babiloniak, perzsák, zsidók; az ő juhaik ugyancsak az Ovis vignei arkartól származó kövérfarkúak voltak.

Krisztus idejében a görögök és a rómaiak Afrika északi részéből kövérfarkú juhokat (Ovis aries africana) hoztak át, melyekkel a „rézjuh”-ot keresztezték. Így jött létre a „római juh”, mely finomabb gyapja révén elterjedt úgy Dél-, mint Közép-Európában. Állítólag az északi szigeteken (Izland, Farő) még ma is élnek direkt származékai, melyek az afrikai juhoktól (Ovis aries africana) a sokszarvúságra való hajlamot örökölték.

Ugyanezen időben már Kis-Ázsia nagyon finom gyapjút (Kolchisi „aranygyapjú”) termelt, mellyel a föniciaiak a Földközi-tenger vidékén élénk kereskedést űztek. Az „aranygyapjas” juhot megszerezték a görögök (argonauták hadjárata), majd tőlük Itália, Gallia, Hiszpánia lakói. Ez utóbbi országból terjedt el a XVIII. század második felében az egész európai kontinensre a „merino”, mely ma is legértékesebb juhfajtánk.

A juhnak megszelidítése minden valószínűség szerint barátságos úton folyt le. Az ember hazavitte és otthonához szoktatta a fejletlen bárányokat. Sőt az a gondolat is közelfekvő, hogy egyes egyedek önszántukból csatlakoztak a már megszelidített tulkok legelésző nyájához. Megengedi e feltevést az a körülmény, hogy a vadjuhok ott, ahol nem üldözik őket, bizalmas természetűek. Így még ma is előfordul, hogy arkalok keverednek a mongolok marhagulyái közé.

A házijuh faji természeténél fogva félénk, a domesztikáció hatása alatt pedig intelligenciáját vesztette s így valósággal együgyűvé lett. Olyan szellemi korlátoltságot tanusít, amely egy háziállatnál sem fordul elő. Egyáltalában nem tanulékony. Ha az önző ember nem venné őt védelembe és nem ápolná, a legrövidebb idő alatt elpusztulna. Minden ismeretlen zaj az egész nyájat megrémíti. Valószínűleg intelligenciájának nagyfokú csökkenéséből ered ez a körülmény is Rütimeyer szerint, hogy ez az egyetlen háziállat, amely – Hahn szerint – sohasem vadult el.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a felsorolt sajátságokat az ember szándékosan tenyésztette a házijuhba. Egy önálló akaratú állatot teljesen lehetetlen lett volna tartósan oly nagy nyájakban tartani, mint ahogy a juhokat tartják. Az ember a vadjuhból a kívánságának meg nem felelő szellemi sajátosságúakat fokozatos kiválasztással kiküszöbölte és a kitenyésztést mindaddig folytatta, míg az általa kívánt tulajdonságok maradtak csak meg. Mindazáltal ez – úgy látszik – nem minden fajtánál sikerült. R. Müller (Die geografische Verbreitung der Wirtschatstiere, 1903.) szerint a Kaspi-tengernél egy bizonyos juhfajta kosai, mint a harapós kutyák, láncra vannak kötve, mert egyébként vadságukban még az embert is megtámadnák. Kínában a kosviadalok kedvelt népmulatságok.

A juh inkább szereti a száraz, magasan fekvő vidékeket, mint az alacsony- és nedves talajú helyeket. Linné adatai szerint a közép-európai növényekből 327 fajt eszik meg, míg 141-et megvet. A sót nagyon szereti. A szomjazást napokig tűri.

A tenyészösztön először 5–6 hónapos korban jelentkezik nála és ettől kezdve 3 hetenként ismétlődik. A vemhességi idő 140–158, átlagosan 150 nap. A legtöbb fajtánál az anyajuh egyetlen bárányt hoz a világra; más fajtáknál az ikerellés, sőt a 3–4-es ellés se tartozik a ritkaságok közé.

A tejmetszőfogak a bárány életének első 3 hetében bujnak ki. Az állandó zápfogak 3, 9, 20 hónapos korban jelennek meg. A tejmetszőfogak váltására 1 1/4, 2, 2 3/4, 3 1/2 éves korban kerül a sor. A 8–10-ik évben kezdenek a metszőfogak kihullani és fellép az aggkor. Élettartama 10–15 évre tehető, de gazdasági okokból a legtöbb már 5–8 éves korában levágásra kerül.

Tenyésztésre úgy a kost, mint az anyát – a fajta fejlődési gyorsasága szerint – 1/2–1 1/2–2 1/2 éves korban szokták használni. A különböző származású (Ovis musimon, Ovis vignei) fajták is feltétlenül termékeny ivadékokat nemzenek az egymással való pároztatás után. A házijuh és a vad muflon is eredményesen párzanak és a bastardok feltétlenül termékenyek.

Néha a juh párzik a kecskével is, de jóllehet az Uhlenhuth-féle szérumreakció e két fajt igen közeli rokonnak mutatja, még bastard ilyen párzás után nem jött létre; a sokat vitatott délamerikai „kecskejuh” (chabin, lina) a legalaposabb vizsgálatok után juh-nak bizonyult és nem a juh és a kecske bastardjának.

Még néhány évtizeddel ezelőtt a juh gazdasági jelentősége az európai kontinensen is hasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint jelenleg. Mióta a földterületek nagyobb részét az európai államokban szántóföldi kultúra alá vették, azóta a juhlegelők megfogyatkoztak s így a juhok száma is csökkent. Ezért szokták mondani, hogy „a juh kerüli a kultúrát”. Még mindig tartja azonban korábbi jelentőségét Ausztrália, a Kapföld és Dél-Amerika óriási fűtermő területein.

Nem lehet feladatom, hogy itt a földkerekség összes juhfajtáiról részletes zootechnikai ismertetést közöljek. Helyesebbnek vélem, ha csak azon fajtákról szólok bővebben, amelyek a magyar olvasót inkább érdeklik s a többiekről csak röviden, csoportosítva emlékezem meg.

A merinók.

Ezt a juh-anyagot különösen előszeretettel ápolták és nemesítették a szövőipart folytató mórok, kik 711-től 1492-ig uralták a Pirenéusi félszigetet. A merinók jelentősége nem csökkent a mórok kiűzése után se. A főurak, főpapok és kolostorok legbecsesebb vagyontárgyai a juhnyájak voltak, melyek közül az Alcolea, Alfaro, Bejar, l’Escurial, Infantando, Negretti, Guadaloupe, Iranda, Paular, Portago, Xerena jutottak különös hírre. A legnagyobb nyájak birtokosai „Mesta” név alatt egyesületbe tömörültek, mely intézmény a királyoktól a legeltetés helyére, utak kijelölésére nézve 1858-ig privilégiumot élvezett. Így a Mesta tagjainak juhai vándorélet kapcsán nagy területeket bejártak (merinos transhumantes), télen a déli, nyáron az északi tartományokban legeltek. A szegényebb néposztály juhai röghöz voltak kötve (merinos estantes).

Minthogy Spanyolország igen nagy gazdasági javnak tekintette a merino-juhok kizárólagos birtoklását, kivitelük halálbüntetés terhe alatt tilos volt. De a jég a XVIII. században mégis megtört. Így állítólag már 1723-ban Svédországba, 1752-ben Franciaországba vittek ki spanyol juhot. Majd 1765-ben Xaver választófejedelem Szászországban, Mária Terézia a Habsburg-birodalomban, 1782-ben XVI. Lajos Franciaországban, 1785-ben Nagy Frigyes Poroszországban veti meg a merinó-tenyésztés alapjait egy-egy nagyobb importtal.

Így a merinó eljutott majdnem minden európai államba. Sok helyütt a kevésbbé finomgyapjas juhok nemesítésére használták fel s a keresztezésekből új fajták keletkeztek. De tisztavérű állományában is az eltérő rög, illetőleg az eltérő tenyésztési cél szerint választott eszközök hatása alatt, mint alább látni fogjuk, számos válfajtája keletkezett, melyek azonban mind megőrizték azt a közös „merinó-jelleget”, hogy bundájuk tisztán belanyagmentes pehelyszálakból áll, melyek aránylag finomabbak, simulékonyabbak, sűrűbb növést, élénkebb ívelődést, szabályosabb belszerkezetet mutatnak és több „zsír”-ba vannak ágyazva, mint bármely más juhfajta bundáját alkotó szálképletek.

Fejük és lábaik a parlagiakkal szemben rövidek s így a termet zömök. A nyak középhosszú; a mar mérsékelten magas; a hát és ágyék elég széles. A mellkas mély, de aránylag keskeny; a far közepes szélességű.

Egyébiránt a testtömeg és a test külső alakulása tekintetében a tenyészirány szerint jelentékeny különbségek mutatkoznak.

A posztógyapjas merinó. A szász és sziléziai tenyésztők a XIX. század elején a merinótenyésztésben tisztán csak a gyapjú finomítására törekedtek. Ennek érdekében a vérfertőző rokontenyésztést korlátlanul gyakorolták és a tenyészállatok kiválasztásánál egyedül a gyapjúfinomságot tartották szem előtt, minden egyéb külső és belső tulajdonságot elhanyagoltak. Igaz, hogy így oly törzseknek birtokába jutottak, melyeknek bundája már nem is gyapjú volt, hanem – akkori kifejezés szerint – „aeter”, de az egyoldalú szelekció káros hatásai is csakhamar jelentkeztek. A nyírósúly 750–1000 gr-ra csökkent; az anyák súlya nem haladta meg a 18–25 kg-ot; a gyapjú elcérnásodott; a szervezet a beteges túlfinomodás jeleit mutatta (kopasz arc, fülek és lábak, hegyes fej, vékony nyak, éles hát, csapott far, szűk mell, finomcsontú és hosszú végtagok, nyakalt lábtővel, fűzött csánkkal, rosszul benőtt has, ráncnélküli bőr stb.) is léptek fel.

Mindezen hátrányok dacára e túltenyésztett típus, melyet eleinte származásáról eszkurialnak, majd – Thaer javaslatára – a választófejedelemség latin neve alapján elektorálnak neveztek, mindaddig uralkodott a középeurópai országok juhtenyésztésében, míg a legfinomabb posztógyapjút nagy áron fizették.

De már a XIX. század negyedik évtizedében napja leáldozóban volt. A legfinomabb posztógyapjú piaca megszűkült, a textilipar tökéletesedett, miért is a finom gyapjúért nem fizették a gyárak a kisebb kvantumot kiegyenlítő magas árat. Így lépett előtérbe egy másik, előbb infantadonak, majd negrettinek nevezett tenyészirány.

Ennek szülőföldje tulajdonképpen a Habsburg-monarchia volt, alapanyaga pedig azok a juhszállítmányok, melyeket Leon tartományból, főleg Negretti spanyol gróf nyájaiból Mária Terézia és I. Ferenc uralkodása alatt hoztak be.

A negretti-merinók szilárdabb szervezetűek, valamivel nehezebb és zömökebb testűek, erősebb csontozatúak, korrektebb testalkatúak (izmos nyak és hát, dongás mellkas) voltak, mint az elektorál-merinók. Bundájuk tömöttebb volt, benőttségük pedig az elképzelhető legnagyobbfokú, amennyiben a fejet az orrig, a lábakat a körmökig, a hasat egész területén gyapjú nőtte be. Értéküket nem csökkentette volna az a körülmény, hogy gyapjújuk egy gondolattal csekélyebb finomságú volt, mint az elektoráloké, de hátrányukra írták egyrészt bundájuknak rosszindulatú, sárgás-barna, tömeges „zsír”-ját, másrészt azt a jellemző vonásukat, hogy egész testükön a bőr sűrű ráncokba szedődött, mi a bunda kiegyenlítettségét tönkretette és ami a nyírást szerfölött megnehezítette. E két súlyos hiba az eredeti negretti-iránynak sírját is megásta.

A mult század 3. és 4. évtizedében kezdett kialakulni egy új típus, mely a gyapjúnak – a piacon már különben sem kellőleg értékelt nagyfokú finomságát ugyan feláldozta, de biztosította a szervezet kellő szilárdságát és amely a bőr ráncoltsága helyett a test növelése útján iparkodott nagyobb gyapjúnyereményt elérni. Így jött létre az elektoral-negretti típus, melyet újabban posztógyapjas merinó név alatt szoktak emlegetni.

A bőr itt festékanyagmentes. Elvétve még születnek fekete bárányok, de ezeket feltétlenül kiselejtezik. A kosok csigás szarvakat viselnek, az anyák szarvatlanok. A test a jobb nyájakban arányos; a törzs mérsékelt hosszúságú és közepes mélységű, a lábak oszlopszerűek. A benőttség változó; némely nyájban az anyáknál az arcon és a lábszárakon már nem nő gyapjú, míg másutt a benőttség teljes; a bőr sima, vagy legfeljebb a nyakon helyezkedik 2–3 ránc. Hol még sok a negretti-vér, ott a törzsön és különösen a combokon is vannak erős bőrráncok. Az anyák testsúlya nagy átlagban 30–35 kg, a kosoké 56–60, ritkán 70 kg. A marmagasság amazoknál 60–65 cm, ezeknél 65–72 cm.

A bundát alkotó pehelyszálak 16–20 mikron átmérőjűek. A fürtmagasság 3–5 cm. Nyírósúly anyáknál 2.5–4, kosoknál 4–6 kg. A gyapjút az AAAAA–AAAA szortimentumokba szokták sorozni.

Egyoldalúan gyapjútermelő. Hústermelése a test csekély súlya és a fejlődés lassúsága miatt kevéssé számottevő. Az anyák tejét a bárány fogyasztja.

A tőlünk nyugatra fekvő országokból e típus már majdnem teljesen kipusztult. Hazánkban is legtöbb tenyészhelyén átalakították a nyájat fésüsgyapjas merinóvá. De azért hazánkban maradt néhány igen értékes posztógyapjas merinó-juhászat.

Minthogy a textiliparnak bizonyos finomabb áruk (szalón-öltönyök, kalapok stb.) készítésére AAAA–AAA minőségű gyapjúra mindig szüksége lesz és ilyent már talán csak a megfogyatkozott számú magyarországi posztógyapjas merinók termelnek, illetékes szakférfiak véleménye szerint remény van arra, hogy a csekély kínálat miatt e finom gyapjú ára – a durvább gyapjúval szemben – emelkedni fog. Így remény van arra, hogy a magyar posztógyapjas merinó-nyájak állni tudják a harcot a létérti küzdelemben.

A fésűsgyapjas merinó. XVI. Lajos francia király 1782-ben Segovia vidékének legjobb nyájaiból többszáz merinót exportált s ezekből Párizstól 48 kilométernyire, Rambouillet város határában egy törzsjuhászatot alapított. A király példáját természetesen magánosok is követték.

A tenyészanyag kiválasztásánál a franciák arra helyezték a fősúlyt, hogy a birkák, ha mindjárt nem is a legfinomabb, de feltétlenül sok és hosszúfürtű, azaz fésülhető gyapjút termeljenek. Ezen tenyészcélt azzal vélték elérhetni, hogy nagyobb testű, magas fürtözetű, teljes benőttségű merinókat vettek tenyésztésbe, ezeknek ivadékait jó táplálással nevelték és a további nemzedékek szelekciójánál is az eredeti tenyészcélhoz ragaszkodtak.

A mult század első felében, mikor a posztógyapjas merinó jövedelmezősége szűnni kezdett, a rambouillet-vért átvitték Németországba, Ausztriába és behozták hazánkba is. Az utóbbi államokban az a hivatás várt a francia „rambouillet”-re, hogy részben a posztógyapjas merinó-nyájakat nagyobb testű és hosszabb fürtöket növesztő típussá alakítsa, részben pedig az, hogy az illető országok vegyes parlagi állományát egységes merinó-típusba öltöztesse. Következetes keresztezés és rendszeres szelekció útján ez sikerült is. Így alakultak ki többek közt a magyar fésűs-merinó, a német fésűs-merinó stb.

Minthogy pedig az aránylag nagy tenyészterületen, a gazdasági miliőben és a tenyészirányban lényeges különbségek vannak, érthető, hogy a fésűs-merinóállomány nem valami homogén.

A kosok előbb kivétel nélkül szarvaltak voltak, de újabban e típusba is gyakran találkozunk szarvatlan kosokkal; az anyák suták. Az arcél ívelt. A nyakon, különösen a kosoknál 1–2 ránc szerepelhet, de az anyáknál csak a fodros lebernyeg tűrhető. A csontozat tömeges. A törzs széles és mély. A lábak legtöbbször szabályos állásúak. Itt-ott azonban észlelhető a hátvonal hajlottsága, a far csapottsága és szűk, gacsos lábállás. A benőttség nagyfokú. Az anyák testsúlya 30–70, a kosoké 60–120 kgr. A marmagasság anyáknál 60–75, kosoknál 70–80 cm.

A bundát alkotó pehelyszálak átlagosan 20–26 mikron vastagságúak. A fürtmagasság anyáknál 6–8 cm. A nyírósúly anyáknál 4–7 kg, kosoknál 7–12 kg.

Az anyákat hazánkban a 2–3 hónapos bárányok leválasztása után 1–5 hónapig fejik s egy-egy anyától 10–40 liter tejet nyernek. Néhol a fejés nem rendszeres és a tejet csak mellékhaszonnak tekintik, másutt azonban a gyapjútermeléssel egyenlő fontosságúnak.

A húsmerinó (merino precose). Minthogy a franciák a jóminőségű birkahúst szívesen fogyasztják, Párizs környékén már a mult század közepén felmerült a gyorsfejlődésű, finom húst termelő, hizékony, mindazáltal elfogadható gyapjútömeget produkáló merinó-típus kitenyésztésének gondolata. E cél elérésére a franciák símabőrű (non plisse) parlagi juhaikat a merinók legtömegesebb példányaival keresztezték. A keresztezés következő nemzedékeiből rendszeresen kiválasztották a gyors fejlődésre és hizékonyságra leginkább diszponált, nem ráncos, kevesebb gyapjúzsírt termelő, széles és mélytörzsű, izomdús vérvonalakat. Ebbe az anyagba itt-ott valószínűleg dishley, leicester és lincoln vért is csepegtettek, habár a franciák ez ellen határozottan tiltakoznak. A tenyészkiválasztással párhuzamosan nagy gondot fordítottak a növendékek bőséges táplálására. mihez a Brie, Aisne, Cote d’Or és Oise departmenek buja legelői módot is nyújtottak nekik.

Azok a sikerek, melyeket a franciák a „merinó precose”-val elértek, már a mult század 70-es éveiben felkeltették a németek figyelmét. A németországi példa és az egyoldalú gyapjútermelés jövedelmezőségének csökkenése következtében pedig a 90-es évekbe már a magyar juhtenyésztők egy része is csatlakozott az új irányhoz. A német tenyésztők közvetlenül Franciaországból, a magyarok pedig részben Franciaországból, részben Németországból importáltak tenyészkosokat s ezekkel keresztezték fésűs-merinó juhaikat. Ezzel karöltve természetesen a bárányok, a szoptató anyák jobb abrakolását és a legelők javítását is programba vették. Így alakult ki a „német húsmerinó” és a „magyar húsmerinó”.

A kosok a húsmerinóknál nagyobbára szarvatlanok. A testalakulás az ideális húsformákat közelíti meg: rövid, ráncnélküli és vastag a nyak; széles és lapos mar, a hát, az ágyék, a far; mély, széles és dongás a mellkas; teltek a lapockák és koncok; szélesen állók, aránylag rövidek és oszlopszerűek a végtagok. A csontozat kevésbbé finom. A bőr vastag, de puha, így az ajkak is szélesebbek, a fej burkoltabb, a fülek húsosabbak, mint más merinóknál. A bőr síma, még a nyakon se ráncolt. Az anyák testsúlya 50–80, a kosoké 80–100, ritkán 150–160 kg.

A bundát pehelyszálak alkotják. A szálfinomság 24–30 mikron (A-B szortimentum). A gyapjú simulékony, jól nyújtható, elég szilárd és a fényt illetőleg a selyemfényű angol juhokéra emlékeztető. A fürtmagasság 8–10, esetleg 12 cm. A benőttség nem nagyfokú; az arcon, a végtagok alsó felén, sőt sokszor a hason is hiányzik a gyapjútakaró. A bunda laza, azaz kevésbé sűrű. A gyapjúzsír kevés és jóindulatú. (Ez utóbbi három tulajdonság – benőttség, sűrűség, gyapjúzsír – említett minősége szoros összefüggésben van a tenyésziránnyal. Úgy az angolok, mint a franciák meggyőződéssel vallják, hogy a teljesen benőtt és sűrűgyapjas birkának húsa kevésbé jóízű, a sok gyapjúzsír pedig kizárja a jó takarmányértékesítőképességet). A nyírósúly anyáknál 4–6, kosoknál 8–10 kilogramm.

A húsmerinók fejlődése gyors (precose = korán érő); az éves kosok már majdnem elérik teljes súlyukat s ugyanezen korban már a jerkék is tenyészérettek. Húsukat a kontinensen jobban kedvelik, mint az angol húsjuhokét, mert nem olyan faggyús. Igényességük is kisebb, mint az angol húsjuhoké.

A cigája. (Zigaja, cigárka, berke, tigáiá, oláh juh.) A cigája tenyészterülete Anatólia, Rumélia, Dobrudsa, Románia, Dél-Olaszország, Erdély déli része és a Bánát; szórványosan a Duna-Tiszaközének déli felén, valamint Barsban és Gömörben is előfordul.

A cigája bundája tisztán pehelyszálakból áll. A gyapjúszálak fehérek, egyedek szerint több-kevesebb feketével tüzdelve; a fény élénk. A szálfinomság legtöbbször 30–50, ritkán 25–30 mikron, úgyhogy gyapjúját a C-D szortimentumba szokás sorozni. A fürtmagasság anyáknál 5–8, kosoknál 6–10 cm. Az anyák nyírósúlya 1.2 és 3 kg közt szokott ingadozni, legtöbbször 2–2.2 kg. A kosoknál zsírban 2–4.5, nagyobbára 3 kg-ot nyírnak. A zsír sárgás, olajos, könnyen kimosható, közepes mennyiségű.

Gyapjából kevésbbé finom szöveteket, kötött árukat és – minthogy elég jól zsugorodik – durvább posztókat készítenek. A D minőségű cigája-gyapjú pokróckészítésre való.

Hízékonysága figyelemreméltó, amennyiben más parlagi juhokét jelentékenyen felülmulja. Így az ürük 3 hónapos hizlalás alatt biztosan felvesznek 10 kg-ot. Húsa jóízű és – dr. Szentkirályi Ákos szerint – kevésbé faggyúszagú, mint a rackáé. A bulgárok különösen a feketefejű és szürkegyapjas cigáják húsát mondják ízletesnek.

A 6–16 hetes szoptatás után még 4–6 hónap folyamán 30–60, átlag 40 liter tej fejhető egy anyától. Vannak természetesen bővebben tejelő egyedek is. Az eddig mért legnagyobb mennyiség 127 liter volt (Ditescu). 100 liter cigájatejből 19 kg sajt készül.

Nemcsak tisztavérben, hanem vérkeverékben is jól termel. Zsombolyán hampshiredown-nal keresztezve különösen jó formájú és gyorsan hízó ürüket nyertek. Rackával keresztezett nemzedéke „stogos” nevű gyapjút, merinóval keresztezve pedig a gyapjúpiacon jól értékesíthető ugynevezett „polos”-gyapjút termel.

Jelentősége csak ott van, hol az ápolási és takarmányozási viszonyok a merinónak se lennének megfelelők. Roppant edzett, ellenálló és igénytelen állat. Kondicióját még akkor is jól tartja, ha télen egy félszer ad neki csak védelmet és ha néhány marék szénán kívül eleségét a hó alól kell is kikaparnia. Az erdélyi kistenyésztők meggyőződése szerint edzettségben és igénytelenségben a rackán is túltesz.

A racka. (Birka, magyar juh [Hortobágy], curján [Erdély].) E primitív juhfajta a Földközi-tenger szigetein, Oroszország déli felén, a Balkánon és hazánkba fordul elő.

Egyéb külső és szervműködési tulajdonságok a fajta keretén belül kialakult tájfajták szerint változnak. Tájfajtái közül minket közelebbről kettő érdekel: a magyar alföldi racka és a havasi vagy oláh racka.

A magyar alföldi, más néven: síki, hortobágyi, debreceni racka a XIX. század elejéig uralta a magyar Alföldet, de ma már csak párezer darab legelész a Hortobágyon és elvétve Arad, Békés, Csongrád és Pest megyékben. Innen is fokozatosan kiszorítja a magyar fésűs-merinó. Úgy a kosok, mint a az anyák pörge (dugóhúzószerű), fekete vagy barnaszínű szarvakat viselnek. A két szarv tengelye egymással 60–90° szögletet zár be. A kosok szarvai 55–60 cm hosszúak, az anyáké felehosszúságúak és vastagságúak. Az anyák közt akadnak suták is. A bunda színe vörhenyes, barnaszürke, fekete, szennyessárga vagy fehér. A fej és lábak barna, fekete, vörhenyes vagy fehér szőrzettel fedettek. A sötétszínű racka újszülött bárányának bundája fényes, fekete, göndör fürtökből áll; prémje föveg, gallér vagy bélés készítésére keresett. De 4–5 hetes korában a bunda minősége változik: a fény tompul, a szín rőt, majd fehér szőrök fellépte miatt szürke lesz s a göndör fürtök fellazulnak. Ezért a fekete bárányokat, amennyiben tenyésztésre nem akarják felnevelni, 2–3 hetes korukban vágják le s prémjüket a szűcsöknek eladják. Értékes fövegprémet adó bárány csak sötétszínű bundát viselő és feketenyelvű szülők után születik, ezért némely tenyésztő az ilyeneket szívesebben tenyészti. Minthogy azonban világosszínű suba vagy guba a fehérbundás állatok prémjéből készülhet, másrészt pokróc stb. textilanyag gyártására is inkább a bármely színre festhető világos gyapjút vásárolják, ma már az Alföldön is ez utóbbiakat szívesebb tenyésztik. A testsúly kosoknál 50–70, anyáknál 40–50 kg, a marmagasság pedig kosoknál 75–85, anyáknál 70–75 cm. A nyírósúly anyáknál 1–3, kosoknál 2–3 kg. Kivételesen kétszeri nyírással anyáknál is nyernek 5–6 kg-ot. A bunda nem fürtöket, hanem 20–30 cm hosszú, síma lefutású, a csúcson összeálló, szálkás „tincs”-eket (dr. Szentkirályi Á.) alkot. A lenyírt bunda – a sok durva felszőr miatt – csak a havasi curkának simulékonyabb gyapjújával keverve ad megfelelő nyersanyagot pokrócok, halina stb. készítésére. A báránytejen kívül átlagosan csak 30–40 litert ad, mert ilyen irányban szelektálását elhanyagolták, másrészt, mert a tejelési idény közepén már legelője ki van sülve s így nagyon gyengén táplálkozik.

A havasi vagy oláh racka (curkán) főleg Erdélyben és a Felvidéken tenyészik, de elvétve az Alföldön is előfordul.

A racka általában roppant edzett, ellenálló, igénytelen jószág. Tud dacolni a havasi régiók dermesztő szélviharaival: még télen se kell neki okvetlenül zárt akol. Kikaparja szerény eleségét a hó alól is; megelégszik a kiperzselt szikes legelőkön található száraz rostokkal és gyökerekkel.

A keletfriz juh

A keletfriz juh fejét, lábait és farkát csak ritka, fényes, testhez símuló felszőrök fedik. Gyapjút csak a nyakon és a törzsön növeszt. Színe fehér, de hazájában elvétve fekete is akad. Az ilyeneket kiselejtezik. Gyakrabban jelentkeznek olyan példányok, melyeknek szemhéjain, fülein, orrhegyén fekete, vagy barna foltok jelennek meg; ezek szépséghibák, de nem szólnak a tisztavérűség ellen. A fej aránylag durva; a szemboltok kiállók; a homlok elődudorodó; a szemek nagyok és oldaltirányulók; a fülek is nagyok, de vékonyak és lelógók. Úgy a kosok, mint az anyák szarvatlanok. A törzs elől kissé elkeskenyedett. A far aránylag rövid, de széles. A tőgy erősen fejlett. A végtagok szikárak, izomszegények. A farok kb 30 cm hosszú. A keletfriz a legnagyobb juhok közé tartozik; az anyák 70–90, a kosok 80–120 kg élősúlyt érnek el. Kivételesen 100 kg-os anyák és 140 kg-os kosok is akadnak. A marmagasság 80–90 cm.

Gyapjúja élénk (lustre) fényű. Az egyes szálak 30–40 mikron vastagságúak, azaz C–D szortimentumba tartoznak. A laza fürtök tágan íveltek. Dicsérik gyapjának puhaságát, simulékonyságát és nyujthatóságát, miért is jó „fésűs” anyagot szolgáltat és alsóruhák, mellények, harisnyák készítésére különösen alkalmas. Ritkábban posztókészítésre is felhasználják. Az anyáktól évente zsírban 2.5–5 kg, kosokról 4–8 kg gyapjút nyírnak. A fürtmagasság 10–15 cm.

Tejtermelésben első az összes juhfajták közt. Bárányait 4–8 hétig szoptatja, elválasztásuk után pedig még 6–9 hónapig tejel, úgyhogy hazájában átlag 400–500 litert, kivételesen 600–700 litert fejnek egy-egy anyától. A tej nem hígabb mint más, gyengébben tejelő fajtáké; 5–12, átlag 6.5% zsírtartalmú és belőle elsőragú sajtok készíthetők. Hozzánk valószínűleg nem a legjobb vérvonalak jutottak és nálunk a dús legelők, továbbá a tengeri klíma faktorai is hiányzanak, miért is itt jó takarmányozás mellett átlag 150–200 liter, az 50–60 napos szoptatás alatt kiszopott (100 literre becsülhető) báránytejjel együtt 250–300 liter évi tejtermeléssel kell megelégednünk.

Hízékonyságát dicsérik. Húsát frissen vagy füstölve eszik. Fejlődése igen gyors. Hazájában a 4–5 kg élősullyal világra jött bárány 11/2 éves korában 80–90 kg súlyt, az teljes súlyt ér el s így ott 6–8 hónapos korában tenyészérettnek tekintik.

Szaporasága igen nagy. Az anyák 90–92%-a ikreket, 4–5%-a három bárány ellik. Egyes bárányokat inkább csak az előhasiak szoktak a világra hozni. Ritkán négyes, sőt ötös ellések is előfordulnak. Minthogy bőven tejel, 2–3 bárányát is szépen felneveli.

Hazájában nem nagy nyájakban tenyésztik, hanem inkább olyformán, mint nálunk a kecskét. A ház körül, a fűvel benőtt udvarban, az árokpartokon, útszéleken kipányvázva, vagy a lovak és szarvasmarhák közt legelész. Télen is legszívesebben az udvaron jár-kel s felszedegeti a konyhahulladékot, az istálló körül elhullatott szénát, burgonyát, a gyümölcsösben a falombot stb. Így a nagy nyájban való legeltetéshez, a hajtáshoz, a zárt akólhoz nincs szokva. Szereti a szabad mozgást és a szabad levegőt; csak hóviharok idején húzódik be az istállóba.

Hazánkba már a mult század 70-es éveiben behozták. Néhány gazdaság tenyészt tisztavérben is.

Az angol down-juhok. Anglia déli felét beágazó mészhegyek lejtőin a XVIII. században még feketefejű, részbe szarvalt, részben szarvatlan parlagi juhok legelésztek. De a XVIII. század végén az angol állatnemesítő mozgalomnak figyelmét, ez a juhállomány se kerülte el. A XVIII. század 80-as éveiben Ellmann John, majd Webb James a Sussex grófság feketefejű juhából rendszeres szelekció és bőséges táplálás útján egy különösen gyorsfejlődésű és hízékony típust állítottak elő, mely southdown-juh név alatt lett ismertté. Kevéssel ezután Berkshire, Hampshire és Willshire grófságoknak eredetileg szarvalt és hosszúlábú juhaiból ugyancsak szelekció és jobb táplálás segélyével, valamint southdown vér becsepegtetésével alakult ki a hampshiredown. Majd a hampshiredown, southdown és cotswold vér keverékéből jött létre az oxfordshiredown juh. Staffordshire, Warwickshire, Shropshire és Ryeland szarvalt parlagi juhaiba leicester és southdown vért vezettek, melynek hatására a shropshiredown fajta állt elő. Végül Norfolk vidékén ugyancsak southdownvérrel a suffolk-juh született meg. Mindezen típusok a mult század 60-as éveiben már önálló fajtaként szerepeltek az angol gazdasági kiállításokon.

Kivétel nélkül mindannyiuk testalkata a gyorsfejlődő állatok általános vonásait nagyon híven mutatja. Kicsi, rövid fejüket rövid és vastag nyak köt az ideálisan hasábalakú törzshöz, melyet rövid, oszlopszerű lábak hordoznak. A mar, a hát és az ágyék feltűnően széles; erősen dongás és mély a mellkas; a combok teltek. Mindkét ivar szarvatlan; még szarvcsonk jelenléte is sérti a fajtajelleget. A benőttség közepes; a fej arci részén és a végtagoknak lábtő, illetőleg csánk alatti részén nem nő gyapjú. A southdown és különösen a shropshiredown jobban benőtt szokott lenni, mint a többiek. A bőr puha, vastag. A fej és a lábak sötétszínűek; a southdownnál szürkésbarnák, a többieknél csokoládébarnák vagy feketék. A test más részein a bőr festenymentes. A gyapjú fehér; hiba a szürkés árnyalat vagy a szürkés, de különösen a fekete foltosság.

Az anyák testsúlya a southdown fajtában átlagosan 40–50 kg, a hampshire-, shropshiredownoknál és a suffolknál 60–70 kg-ra tehető, az oxfordshiredownoknál 80–100 kg-ra nő. A marmagasság a southdownoknál 68–70 cm, az oxfordshiredownoknál a 85 cm-t is meghaladja, a többieké e két határérték közé esik.

Gyapjútermelésük úgy a minőség, mint a mennyiség szempontjából alárendelt jelentőségű. Általában C–D szortimentumokba sorozzák a gyapjúkat. A kontinensen ugyan finomabb gyapjút szolgáltató downtenyészetek is vannak, de ezeknél a hízékonyság gyengébb. Azért az angolok nem is törekszenek a gyapjú finomítására. A leicester- és cotswoldvér bevitele miatt a southdownt kivéve mindegyiknek bundájában akadnak velőállományú gyapjúszálak is. A southdown gyapja posztókészítésre is alkalmas, a többié „fésűsgyapjú”. A down-gyapjaknak némi lüstre-fénye is van, mely a mi cigája-gyapjunkra emlékeztet. A southdownnál 4–6 cm magasságú és tömött a bunda, a oxfordshiredownnál 12–16 cm magas és feltűnően laza; a többieké e kettőnek jellemzői közt vannak. A nyírósúly a southdownnál átlag 3, a többieknél legtöbbször 3–5 kg. Egyébiránt e szempontból minden fajta keretén belül nagy különbségek vannak, mert a bunda sűrűségére a tenyésztők nem nagy súlyt helyeznek; e szempontból a downok kitenyésztve nincsenek. Így érthető, hogy akadnak tenyészetek, melyekben a nyírósúly 2–2.5 kg-ra süllyed, míg elite-nyájakban esetleg 5–6 kg-ra nő. A rendement 40–50, kivételesen 55%.

A downok különösen gyorsan fejlődnek és jól híznak. Húsuk finomrostú, ízletes, zsírosabb, mint a merinóké, de azért nem annyira túlzsíros, mint a fehérfejű angol húsjuhoké (leicester, cotswold stb.). Vágósúlyuk 58–60%-ig emelkedhetik.

Hazájukban szaporáknak mutatkoznak: 100 anya után 130–150 bárány születik, de a kontinensen szaporaságuk csökken, sőt itt a meddőség is gyakori. Különösen sok a panasz ez okból a southdownnal szemben. Hazánkba aránylag legnagyobb szerencsével próbálkoztak a hampshiredown meghonosításával, de tiszta vérben való tenyésztésének alig 1–2 híve akadt.

A karakul (asztrakáni, bocharai juh). Dél-Olaszországban, Perzsiában, a Kaspi-tenger vidékén és egyéb ázsiai területeken sok úgynevezett kövérfarkú juhot tenyésztenek; ezeknek megtört farkán és faroktövén bővebb táplálás (zöldelő legelők) hatására tekintélyes zsírpárna képződik, mely azonban kiapad, illetőleg felhasználódik az állat életének fenntartására akkor, mikor ez a kiperzselt vagy hóval borított legelőkön legfeljebb száraz kórókat talál.

A karakulnak feje és lábai feketék. A bunda színe kifejlődött, 2 évnél idősebb egyedeknél nagyon különböző; sötétszürke, kékesszürke, ritkábban vörösesszürke, vörösesbarna, sőt elvétve szürkésfehér. A kosok nagyobbára csigás szarvakat viselnek, de vannak köztük szarvatlanok is; az anyák sutafejűek, ritkán apró, sarlóidomú szarvakat növesztenek. Testalkatában a havasi rackára emlékeztet, de ennél nagyobb. A száraz fej profilvonala domború (kosfej). A fülek vagy nagyok és lelógók, vagy aprók és felállók. A farktő zsírvánkosa a mi tenyészviszonyaink közt minden következő nemzedéknél kisebb és kisebb lesz. Az anyák 40–50, a kosok 60–70 kg súlyt érnek el s míg amazoknak marmagassága 60–65, emezeké 70–75 cm. Bundája kevert gyapjúból, azaz felszőrökből áll; a felszőr túlnyomó, de öreg korban a pehelyszálak mennyisége nő a felszőrök rovására. A pehelyszálak legnagyobb része 30–40, a felszőröké 50–100 mikron vastagságú. A nyírósúly anyáknál 2–3, kosoknál 4–5 kilogramm.

Nem is a kifejlődött egyedek másodrendű gyapjúterméke, nem az anyák 30–40 literes évi tejtermelése révén vonta magára a karakul az európai gazdák figyelmét, hanem világhírűvé tette őt újszülött bárányainak prémje, melyet „asztrakán”, „karakul”, „breitschwanz”, „perzsián” névvel jelöl a szőrmekereskedelem s amely a legbecsesebb, legdrágábban fizetett prémje a módosabb publikumnak. Az újszülött bárányok testét ugyanis nagyobbára feketeszínű, igen élénkfényű, gömb (borsó, bab) vagy csőszerűen (hernyó) összesodródott, sűrű szálcsomók fedik. Ritkább az ezüstszürke, mely még drágább a feketénél; akad még barna- vagy sárgaszínű is, mely feketére festve jut a világpiacra. Igen fontos az élénk fény, mely elvész akkor, ha a szőrszálak nem elég szorosan tömörülnek össze, vagy akkor, ha a szálvégek nem a bőr felé hajolnak vissza, hanem kifelé irányulnak s így a fénytükröző felület símaságát megzavarják. (Az egyes szálak finomsága nem fontos; a legszebb prémeket is legnagyobbrészt 30–50, ritkán 12–100 mikron vastagságú szálak alkotják.) Fontos továbbá az, hogy a szálcsomók, illetőleg szálcsövek a bőrnek minél nagyobb felületét egyenletes nagyságban, egyenletes rajzolatban foglalják el és a bőr felszínétől egyenlő magasságig emelkedjenek fel.

A bundának ez a jellege azonban csak a születéstől számított 1–2 hétig marad meg. Körülbelül 2 hetes korban a fény tompul, mert a szálcsomók és szálhengerek kezdenek kibontakozni, a szálak egymástól szétválnak, a szálvégek felfelé irányulnak. A fekete szálak közt később fehér, barna stb. színű szálak is bujnak elő, miáltal a szőrköntös lassú fokozatossággal olyan színt ölt, amilyen a kifejlődött állatoknál. Ezért a bárányokat, melyeknek prémjét értékesíteni akarják, már 4–6, legkésőbb 8–10 napos korukban le kell vágni.

Európában a karakul minden nehézség nélkül tenyészthető. A takarmány mennyiségével szemben ugyan nem csekély igényeket támaszt, mindazáltal több szakférfiúban él a remény, hogy tiszta vérben való tenyésztése, vagy vérének más fajtákba való bevitele révén az európai viszonyok közt is kellő jövedelmet biztosít. Az kétségtelen, hogy a bárányprém, melyet az európai klíma és tartásviszonyok közt világrajött bárányok szolgáltatnak, éppoly minőségűek, mint a bocharai miliőből valók; a prém minősége csak a szülőktől örökölt csiraplasmától függ, de a külviszonyoktól független.

Boszniában és hazánkban rackaanyákat kereszteztek karakulkosokkal s azt tapasztalták, hogy a bárányprém – a tisztavérű rackáéval szemben – az első nemzedékeknél is fényesebb, a 3. és 4. nemzedéknél pedig már a legtöbb a csalódásig hasonlít a valódi karakul-prémekhez.

Testalakulás, valamint a gyapjú összes tulajdonságai tekintetében a karakulok feltűnően heterogének; illetékes szakférfiak nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy tenyésztése csak akkor lesz jövedelmező, ha úgy az importált anyagot, mint ennek ivadékait alapos és rendszeres szelekciónak vetjük alá.

Az Északi- és Keleti-tenger partvidékén élő lapályjuhok. Nagytestű juhok; az anyák 60–80 kg-osak. Az eredeti vérben maradtaknál a fej száraz, hosszú, a nyak sovány, a törzs lapos bordázatú, a far széles, de rövid és csapott. A fehérfejű angol juhokkal (costwold stb.) keresztezett válfajtáinál már széles és mély a törzs. A kosok is szarvatlanok. A benőttség rossz.

Koránérők; hazájukban 6–8 hónapos korban tenyészérettek. Náluk az ikerellés rendszeres, de a 3-as, 4-es ellések se ritkák. Egyes tájfajtái (keletfriz, északfriz, oldenburgi, hollandi, texeli, vaggas stb.) a legjobb tejelő juhok, amennyiben a bárányok leválasztása után még 300–500 liter tejet adnak. Más tájfajtáinál (butjadingi, wilstermarschi, eiderstädti, wilstermarschi, dithmarschi, flamand, pikardiai stb.) a hízékonyság – az angol vér hatására – előtérbe nyomult s itt a tejelékenység csökkent. A gyapjú nagyobbára fehérszínű, élénkfényű, 10–15 cm fürtmagasságú, C–D szortimentumba sorozható; a nyírósúly 3–5 kg. A bő táplálás és a szabad, tiszta levegő a tenyészfeltételük, egyébként elcsenevészednek.

Az angol fehérfejű húsjuhok. Szarvatlan, aránylag finomcsontú, de nagytestű juhok. Az anyák súlya 60–80 kg. A test zömök, széles és hosszú. A kosok is szarvatlanok. A benőttség gyenge.

Gyorsfejlődők. Szaporák. Feltűnően hízékonyak, de húsuk erősen faggyús, azért Angliában is kevésbbé becsült, mint a downoké. A bundát 20–30 cm hosszú, selyemfényű felszőrök alkotják. A nyírósúly 3–6 kg. Kényes és igényes állatok: csak páratelt, meleg klima alatt és buja flórán tenyésznek jól. Az európai kontinensen rosszul honosulnak: degenerálódnak, nem fogamzanak, elvetélnek. Dél-Amerika füves rónáin nagyobb szerencsével tenyésztik őket.

Sok tájfajtájuk él Angliában. Köztük ismertebbek a következők:

Leicester, melyet a hasonnevű grófság durvacsontú, parlagi juhaiból a XVIII. század közepén Bakewell tenyésztett ki szelekció, bő takarmányozás és rokontenyésztés útján.

Skóciában van elterjedve a dishley vagy new-leicester, mely ugyancsak a Bakewell-család tenyészmunkájának köszönheti létét. A leicester-juh és a Dishley-farm vidékén élt parlagi juhok véréből állott elő.

A border-leicester Anglia legészakibb vidékén tenyésztett leicester-típus. Edzettebb, de nem oly zömök és nem oly hízékony, mint az eredeti leicester. Downokkal keresztezve jó hízóbárányokat nevelnek utána.

A lincoln a régi nagytestű hosszúlábú parlaginak leicesterrel való nemesítéséből jött létre.

A cotswold Gloucestershire grófságban van otthon. Nagyobb és durvább, mint az előbbiek. Gyapja durvább és rövidebb, hízékonysága is kisebb, jóllehet sok leicester-vér van benne.

A cheviot a skót-angol határvidéken tenyésztett, aránylag edzett és igénytelen típus. Középhosszú és különösen símulékony gyapjat ad. Leicester-vér bevitelével testformái javultak, hízékonysága nőtt.

A kent- vagy Romney-marsh-juhnak hazája Anglia déli partvidéke. A Kent-grófság parlagi juhaiból tenyésztették ki. Sokat kivittek Argentínába.

Különleges helyet foglal el Anglia húsjuhai közt a dorset, mely Dél-Anglia meszes talaján két változatban tenyésztik; az egyik fehérfejű és csigásszarvú, a másik barnafejű és szarvatlan. A termet zömök. Az anyák súlya 50–60 kg. A nyírósúly 3–5 kg. Igen szapora; évente kétszer is ellik. Elég edzett.

Az angol fehérfejű húsjuhoknak merinóval való keresztezései. Szarvatlan, ideális húsformát mutató (kis fej, széles és mély törzs, rövid lábak) típusok. Az anyák súlya 60–70 kg.

Gyorsabban fejlődők, hízékonyabbak, jobb vágósúlyúak, mint a merinók és nem olyan igényesek, nem oly kényesek, nem oly faggyús húst termelők, mint az angol fehérfejű húsjuhok. Gyapjútermelésük is figyelemreméltó: 4–6 kg nyírósúlyú, 8–12 cm fürthosszúságú, 24–38 szálvastagságú.

Ilyenek a dishley-merinó, a charmoise és a mele. A dishley-merinót Franciaországban dishley és merinó keresztezésből állították elő. A charmoise-t Melingie nevű tenyésztő a mult század közepén new-kent és merinó keresztezése útján nyerte. A mele Németországban jött létre a border-leicester és a merinó vérének keveréséből, főleg Thilo juhászati inspektor tenyésztői ügyessége folytán.

Az Alpokban s ezeknek déli lejtőin élő parlagi juhok. Nagyobbára kosfejű, magas (70–120 cm marmagasságú), éles hátú, lapos mellkasú, csapottfarú, durvacsontú állatok. Füleik hosszúak, sokszor lelógók. Az anyák 50–80 kg súlyúak. A fej fehér, ritkán sárgás vagy vöröses; a bunda fehér.

A nyírósúly 2–3 kg. A benőttség rossz. A gyapjú C szortimentumba sorozható. Húsuk nem sok és durva rostú, de nagyon jó ízű. Tejelőképességük közepes. Szaporaságuk kiváló, néhol évente kétszer is ellenek, egyszerre 2–3 bárányt.

Tájfajták: bergamói, páduai, wildhauseni (Svájcban), fruttigi, karintiai, kanaltali (Tarvis vidékén), pinzgaui, möllthali, Spiegel- vagy tiroli (az Etsch völgyében), seelandi (Alsó-Ausztriában) stb.

A délnémetországi durvagyapjas (simafürtű) parlagi juhok. Arkalszármazékok. Szarvatlan, 40–60 kg anyasúlyú, primitív formákat mutató juhok.

A gyapjú fehér és élénk fényű, C–D szortimentumba tartozó. A gyapjúszálak némelyike bélanyagtartalmú, de azért ezek se lényegesen vastagabbak a valódi pehelyszálaknál; a benőttség csekély. A fürtmagasság 8–12 cm. Rendement: 50%. Nyírósúlyuk 2–4 kg.

Szaporaságuk jó; jó táplálás mellett évente kétszer is ellenek; sokszor ikreket. Dícsérik húsuk ízét. Edzett, igénytelen állatok.

Tájfajtái közül ismertebbek: a frank (Bajorország, Württemberg, Baden;), melyet francia merinóval javítottak, a leine (Dél-Hannover), mely eredeti mivoltában megmaradt, a rhön (Rhön, Hessen, Türingia), melynél a fej és a láb fekete, az eiffel (Ardennek), melynél a fej és láb rókavörös.

E parlagi juhokból a sváb betelepülők sokat hoztak be hazánkba, mely importanyag hozzájárult a magyar fésűsmerinó kialakulásához. Tolnában a kisgazdák kezén eredeti mivoltukban s megmaradtak.

A délfranciaországi tejelő juhok. Közülük figyelemreméltó az aveyron-vidéki, mely a roquefort-sajt nyersanyagát szolgáltatja. Edzett, igénytelen, szarvatlan, nagytermetű parlagi juh. Hazájában húsát sokra becsülik. Gyapja B–C minőségű. Nyírósúlya csak 2–3 kg, mert a benőttség elég gyenge.

Tájfajtája a larsac-juh, mely évente 20–30 kg sajtot szolgáltat, azaz 120–150 liter tejet.

Az aveyron-vidéki juhnak rokonai még Tarn, Lot, Loriere departementek tejelő juhai is.

A lyon-vidéki tejelőjuhok közül figyelmet érdemelnek az ugyancsak szarvatlan, lógófülű, de finomcsontú, szaporaságban és tejelékenységben a frizzel vetekvő millerotte és a kisebb sahune. Gyapjuk kevert; nyírósúlyuk 2–3 kg.

Az északeurópai kevertgyapjas juhok. Ezeknél mindkét ivar szarvakat visel, nem ritkán 4, sőt 6 szarvat. Aprótestű állatok. A rackáéhoz hasonló bunda fedi törzsüket. Húsuk „vadízű” és fiatalkorban finomrostú.

Legismertebbek a hangajuh (Heidschnukke;), mely Oldenburg déli felén, a skudde, mely Kelet-Poroszországban és a feketefejű skót hegyi juh, mely Skócia hegyvidékén van otthon. Más fajtáik Svédország, Norvégia és Izland hegyeiben élnek.

E csoportba tartozik a már ismertetett karakul is.